Egyszer volt, hol nem volt, túl az üveghegyeken, stb.
Volt egyszer egy öreg király. Nagy szakálla volt és három lánya, de ezek nem fognak szerepelni ebben a mesében. Annál inkább az országa, ami olyan szép volt, hogy ha Istennek kalapja volna, hát bokréta lett volna rajta.
Királykodott hát, ahogy az első király utódainak meghagyta. Működött is az ország, szépen, rendben. A pórnép szorgoskodott, művelte a földet, befizette az adót, betartotta a rendet, mert értett a szóból és tettből, ami bekövetkezett akkor, ha eltért volna a rend betartásából. A tekintetes Karok és Rendek pedig szintén betartották a szokásRENDet, csak ritkán lépve túl annak keretein, és olyankor is csak lefelé, mert abból baj nem származott, rájuk.
Történt egyszer, hogy támadás érte az országot. A kutyafejű tatárok rátörtek a virágzó királyságra, és pusztítottak, amit csak értek. Megtörtént minden, ami történni szokott, a palotákkal, templomokkal és a pórnép kunyhóival, a nemesekkel, a papokkal, a hajadonokkal. Égig ért a sikoly és az lángoló épületek füstje. A pórnép, ha tehette, az erdőkbe és a lápokba menekült, a király pedig szétküldte a véres kardot, és harcba hívta a Karok és Rendek csapatait. Mire azonban a nemesi bandériumok összegyülekeztek, addigra az ország már felperzselve állt, és a király egy közeli ország tengeri szigetére menekült kivárni az invázió végét. Hazatérve az öreg király új rendet teremtett. Megerősítette a határok védelmét, várakat épített a végekre, és az ismételt támadásokkal szemben sikerrel védte országát még három évszázadon keresztül. Sok-sok ártatlan áldozat élete árán.
Amerre a nap nyugovóra tér, mérföldekre innen, egy másik öreg király királykodott a burkusok földjén. Ennek a királynak is volt három lánya, de nem ez az érdekes. Hanem hogy az volt az ő jelmondata, hogy „Más kárán tanul az okos”. Meg az, hogy „Ha békét akarsz, készülj fel a háborúra!”. Mert a burkusok országa akkora nagy volt, hogy a királyuknak két jelmondata is lehetett.
Összehívta hát a burkus király a koronatanácsot, és meghagyta nekik, dolgozzanak ki egy eljárásrendet a kutyafejű tatárok támadásának megelőzésére. Sok érdekes ötlet hangzott el. Ezek általában már bevált gyakorlatokat követtek. Vessünk ki újabb adókat a pórokra! Egyen mindenki sok répát és hajdinát, az megvéd a hordáktól! Tiltsuk be a dohányzást (ami azért sem lett volna betarthatatlan intézkedés, mert a dohány ismeretlen volt a földrészen Amerika fölfedezése előtt járván)! Vessünk máglyára hetente egy tucat boszorkányt! A burkus királyi hadsereg főkapitánya azt javasolta, legyen minden férfiember 18 és 40 év között katonaköteles, és álljon talpig fegyverben a határokon! Megkérdezték végül a legkisebb kondáslegényt is, aki azt mondta: nem tudja.
Akkoriban szokásban volt, hogy különböző népek gyermekei vándorbotot fogtak és felkerekedtek Burkusföldre, mesterséget tanulni. Ilyen volt Hess András, aki nyomdászatot tanult, és Makó vitéz, aki Jeruzsálemet kereste, de eltévedt. A vándordiákok egyike, egy bizonyos Detre azt javasolta, képezzenek ki strázsamestereket a lehetséges támadók elleni harcra, és zárják be őket kis helyőrségekbe megbízva azzal, hogy ha üzenetet kapnak, azonnal indítsanak útba frissen felszerelt kiképzett katonákat a támadás helyére. És az ország határain folyamatosan járőrözzenek a király fürkészei, akik ha meglátnak idegen katonát, azonnal menesszenek egy kengyelfutót a kaszárnyába, hogy a felmentő csapatok útnak indulhassanak.
És hogy miről ismerszik fel az ellenség? Hát valami egyedi, csak rá jellemző, összetéveszthetetlen bélyegről. A kutyafejű tatár például a fejéről. El kellett még nevezni ezeket a bélyegeket, mert egy jól szervezett államban mindennek meg kell felelni a jó gyakorlatok előírásainak. Egy ókori műveltséggel bíró főpap az Antigoné elnevezést javasolta, mert fiatal korában többször olvasta Szophoklész drámáját, és meghatározó élményt jelentett számára. Detre viszont ezt túl hosszúnak találta, és azt lerövidítve, az antigén elnevezést javasolta.
Így is történt. Meg kellett még oldani, hogy a fürkészek különbséget tegyenek a kutyák és a mongol katonák között, valamint felismerjék azokat akár lovon, akár gyalog közelednek. Ehhez további antigénekre is ki kellett terjeszteni a figyelmet. Valamint más irányból érkező támadásokra is fel kellett készíteni Burkusországot, így kerestek jellemző azonosító jeleket a vikingek, a frízek, a longobárdok, a szarmaták, és más ellenfelek ruházatában vagy fegyverzetében. Meg is őrizték a királyság egységét és békéjét, sikerrel, századokon által.
Történt aztán egyszer, hogy olyan támadás érte Burkusországot, ahol az ellenség törzsén nem kutyafej, hanem koronás fő ült. Ez bizony baj volt, tekintve hogy a burkus király is koronát viselt. Azért, hogy az új ellenség eme jellemzőjére érzékenyített katonák ne saját uralkodójuk ellen forduljanak, elkerülve az autoimmun polgárháborút, megváltoztatták Burkusország államformáját, így lett monarchiából köztársaság. És boldogan élnek.
Hát így történt.
Nos gyermekem, szerinted miről szólt ez a mese?.
Meséljek még?
A Fele se rovatban eddig megjelent:
Kire hasonlít ez a kölök, mondd?!
